Március 12én fél 10re volt kiírva anyáék gépe, de miközben utaztam odafele, rájöttünk Ágival hogy hamarabb fog megérkezni a vártnál. Ezért a hátralévő időben idegesen utaztam, reméltem hogy anyáéknak lesz wifi a reptéren, hogy megkapják üzenetemet, miszerint várjanak nyugodtan. Talán nem koppra kellett volna kiszámolnom az érkezést. Mindenesetre egy óra várakozás után sikerült csak kommunikálni egymással, amikor is már nem tudtak tovább várni és vettek mobiladatos telefonkártytát. Hogy hogyan töltötték a várakozást, azt mesélje el anya fogalmazása, amit ide beilesztek.
A Leánykám sehol, viszont engem és a barátnőmet már szólított a természet, így úgy döntöttünk, felfüggesztjük ideg tépő várakozásunkat és keresünk egy mellékhelyiséget. Szerencsére minden ki volt írva angolul is és persze nemzetközi egyezményes jelekkel is el volt látva, így fogást kerestem nagyra sikeredett hernyócskámon, vonszolni kezdtem a toilett felé.. A barátnőmnek itt könnyebb dolga volt, hiszen ő gurulós bőrönd mellett döntött. Szóval, eljutottunk a kiszemelt helyiségbe, ahol megdöbbentő tisztaság fogadott. Álmélkodásunk még itt nem ért véget, sietve keresett mindenki egy szabad fülkét. Meglepetésemre a wc ülőke ahogy ráültem, melegíteni kezdett. Gyermekkori emlékeimből az maradt meg, hogy nem ülünk idegen wc re, de mivel nagyon tisztának találtam, úgy döntöttem kihasználom a lehetőséget és ráültem. Elvégezve ügyes-bajos dolgaimat ért a következő meglepetés, amivel az elején nem is foglalkoztam, hogy a WC mellett legalább nyolc gomb kínálta magát arra hogy megnyomjam.
Kis tanakodás után átszóltam a szomszéd fülkében ugyancsak tanakodóba esett barátnőmnek, hogy ő melyik gombot nyomta meg, mivel hallván hallottam hogy neki sikerült az, amit én csak szerettem volna. Az övé öblített. Gondoltam, én is megpróbálom, de nehezítette a feladatot az a tény hogy minden japán írásjellel volt ellátva. Felnéztem a barátnőmre, aki ilyen hamar elérte azt, ami otthon csak egy gondolkodás nélküli pillanat, ebbéli tudásáról nem is tudtam, már hogy így ismerné a jeleket. Ezt a tényt hamar megcáfolta, mivel átszólt a fülkén keresztül, hogy „nyomj meg egy gombot!” Tanácsnak nem volt túl jó, de azért megpróbáltam a lehetetlent.
Megnyomtam egy gombot… Igen kellemes meglepetés ért, mivel az alfelemet meleg vízsugár kezdte locsolni. Hagytam egy pár másodpercig, majd segítséget várva a már kint dolgát elvégző barátnőmtől kikiáltottam: Nyomjam, nyomjam, de melyiket? Nem áll el a fenékmosó! Emese –mert így hívják a barátnőmet-nem foglalkozott ezzel a kis aprósággal, ő szorgalmasan bontogatta az összecsukható ollójával az én selyemhernyóvá bebábozódott csomagomat, hogy ezek után rendeltetésszerűen tudjam a hátamon vinni. A víz meg csak jött, lágyan simogatva az alfelemet. Kezdtem magam kínosan érezni, én itt csak üldögélek, Ő meg bontogatja nagy szorgalommal a csomagomat. Megint segélyt kérően kikiáltottam: De mit csináljak? Még most sem áll el! Válasz: Állj fel és kész! Na ez az a mondat, ami semmit nem segített szorult helyzetemen. A víz már ott is folydogált rajtam ahol igazán nem akartam, mivel ide-oda fészkelődtem. Még egy utolsót…Na még egyszer megpróbálom…-Mit csináljak?- hangzott kétségbeesett és az abszurd helyzetre vonatkozó , nevetésbe fulladt kérdésem….-Nyomd meg az összeset. Jött a felmentő válasz..
Nem tétlenkedtem tehát, igyekeztem feltérképezni a lehetséges gombokat, majd gyors helyzetfelmérés alapján sorba nyomogattam a mindegyiket. És láss csodát, a meleg vízsugár pár másodperc után alább hagyott. Összenyaláboltam utolsó megmaradt erőmet és rendbe téve magamat kiestem a fülke ajtaján. Minden feszültség és félelem, ami az út során felgyülemlett, most nevetésbe teljesedett ki. Miután magamra húztam a csomagot és az út porát is lemostam kezemről, arcomról, ismét hadrende álltunk és megkezdtük a lányomra várakozás második, idegtépő várakozást. WIFI és mindenféle kommunikációs eszköz hiányában álltunk a hatalmas épület jól látható részén és cikázó gondolataink társaságában próbáltunk higgadtan mérlegelni , szerény lehetőségeink között. Végső elkeseredésemben vásároltam egy SIM kártyát, amivel sikerült kapcsolatba kerülni elveszett Lányommal. Első óránk jellemezte egész Japán utunkat, szép és élménydús, örökre emlékezetes marad.
Az utazás többi része már zökkenőmentesen zajlott. Elindultunk visszafele Chitoékhoz. Útközben megálltunk az Ueno Parknál, hogy megmutassam nekik a cseresznyevirágokat. Chitoék nagyon kedvesen fogadtak minket ismét. Egy kis pihenő után este kinéztünk a közelben lévő folyóhoz.
Másnap ellátogattunk Shibuyába Hachiko kutyushoz és a legforgalmasabb kereszteződéshez. Az embermennyiség amit a képen és videón látni, kevésnek számít Chitoék szerint. o.o Akkor milyen lehet ha sok van? Délután pedig turizni mentünk Shimokitazawába, ami arról híres, hogy egymás hegyén hátán vannak ott a turkálók. Turkáltunk nekem egy kimonot 2000 yenért. Alaphangon 10000 yennél kezdődne egy, szóval nem is rossz fogás. Övet nem vettünk hozzá, mert többe került, mint maga a kimono :D Azt majd anyáék csinálnak nekem hozzá. Megkóstolták a sushit és a zöld teát. A sushi még csakcsak, a zöld tea kevésbé ízlett nekik :D
Chitoék a falra másztak tőlünk :D
Következő nap ellátogattunk a császár palotájának kertjébe. A rossz idő ellenére nagyon szép volt. Mikor már kellőképpen átfagytunk, elindultunk hazafele, mert a második programhoz nem volt kedvünk átázott cipőkkel. Viszont eszembejutott, hogy pont útba esik hazafele Asakusa, ami nagyon szép környék. Ezért leszálltunk mégegyszer megfagyni :D De megérte, mert nagyon tetszett anyáéknak. Terveztünk visszamenni jobb időben is.
Másnap jött a várva várt találkozás a Fujival. Anya barátnőjének ez volt minden álma. Délelőtt kirándultunk a Fuji tava körül, de sajnos nem sikerült megpillantani, mert szégyenlős volt és felhőfátyolba takarózott. Délután elfoglaltuk a szállást. Estefele szerencsére elmúlt a felhős idő és a Fuji megmutatta magát. Nagyon örültünk neki. Találkoztunk egy kedves öreg bácsival aki lefotózott minket. Ő is épp a Fuji fotózta. Megtudtuk tőle, hogy reggel érdemes felkelni, hogy lássuk a felkelő nap hatását a Fujin. Ezért reggel nagyon korán keltünk. De megérte mert nagyon szép látvány terült a szemünk elé. Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamentünk még pihenni kicsit. A következő program pedig az volt, hogy áztattuk magunkat a medencében amiből a Fujira volt kilátás. Ekkora már megint elbújt, de már nem bántuk.Még a hó is esett kis ideig. Amikor már kiázott mindenünk hazafele vettük az irányt. Chitoékhoz érve vettük észre, hogy Emese a vonaton hagyta a telefonját. Chitoék segítettek felhívni a vasútállomást. Másnap odavezetett első utunk, ugyanis még este eldöntöték anyáék, hogy inkábbb hamarabb hazautaznak, mert ki tudja hazafognak e jutni később. Miután sikeresen felvettük a telefont a megőrzőhelyről, a reptérre siettünk. Sikerült anyáéknak az aznap járatra jegyet venniük, így elváltak útjaink. Sajnos hamar véget ért, de jól éreztük magunkat, sokat nevettünk.
Chito ballagott
Azóta pedig itthon tevékenykedem, amennyire tudok nem járok ki. Elkezdtem edzeni mert hiányzik a mozgás. Majd 28án megyünk karaokezniIlletve kaptunk egy új szobatársat, mert itt majd áprilistől jön az új tanítási év.
Majd jelentkezem ismét, ha történik valami érdekes.
Első órám Japánban
Nagy készülődés és
izgalom előzte meg Japánba utazásomat. Felkutattam a világhálón mindent ami
érdekelhet. Szokásaik, életkörülményeik, a látnivalók.. Tervezgettem, hova
tudunk eljutni kicsiny magyar pénztárcánkból úgy hogy a legtöbbet láthassuk.
Ezt a részét nem is ecsetelném tovább, inkább rátérek az első órára, mert
bizony az nagyon sok meglepetést tartogatott.
Megérkeztünk 11 órás repülés után Tokyó repterére, túl
voltunk az ellenőrzéseken, majd kiértünk az érkezési oldal várójába…Na itt
kezdődött a kálvária, ugyanis nem voltam az itt beszélt nyelv birtokában, a
leány gyermekem pedig(aki itt tanult és élte mindennapjait és elvileg repesve
várt) sehol. A hernyóvá betekert 18 kilós hátizsákomat vonszolva magam után
próbáltam egy aránylag nyugodt helyet találni ebben a hatalmas térben, hogy
kedvemre várhassam az én leánykámat.
A Leánykám sehol, viszont engem és a barátnőmet már szólított a természet, így úgy döntöttünk, felfüggesztjük ideg tépő várakozásunkat és keresünk egy mellékhelyiséget. Szerencsére minden ki volt írva angolul is és persze nemzetközi egyezményes jelekkel is el volt látva, így fogást kerestem nagyra sikeredett hernyócskámon, vonszolni kezdtem a toilett felé.. A barátnőmnek itt könnyebb dolga volt, hiszen ő gurulós bőrönd mellett döntött. Szóval, eljutottunk a kiszemelt helyiségbe, ahol megdöbbentő tisztaság fogadott. Álmélkodásunk még itt nem ért véget, sietve keresett mindenki egy szabad fülkét. Meglepetésemre a wc ülőke ahogy ráültem, melegíteni kezdett. Gyermekkori emlékeimből az maradt meg, hogy nem ülünk idegen wc re, de mivel nagyon tisztának találtam, úgy döntöttem kihasználom a lehetőséget és ráültem. Elvégezve ügyes-bajos dolgaimat ért a következő meglepetés, amivel az elején nem is foglalkoztam, hogy a WC mellett legalább nyolc gomb kínálta magát arra hogy megnyomjam.
Kis tanakodás után átszóltam a szomszéd fülkében ugyancsak tanakodóba esett barátnőmnek, hogy ő melyik gombot nyomta meg, mivel hallván hallottam hogy neki sikerült az, amit én csak szerettem volna. Az övé öblített. Gondoltam, én is megpróbálom, de nehezítette a feladatot az a tény hogy minden japán írásjellel volt ellátva. Felnéztem a barátnőmre, aki ilyen hamar elérte azt, ami otthon csak egy gondolkodás nélküli pillanat, ebbéli tudásáról nem is tudtam, már hogy így ismerné a jeleket. Ezt a tényt hamar megcáfolta, mivel átszólt a fülkén keresztül, hogy „nyomj meg egy gombot!” Tanácsnak nem volt túl jó, de azért megpróbáltam a lehetetlent.
Megnyomtam egy gombot… Igen kellemes meglepetés ért, mivel az alfelemet meleg vízsugár kezdte locsolni. Hagytam egy pár másodpercig, majd segítséget várva a már kint dolgát elvégző barátnőmtől kikiáltottam: Nyomjam, nyomjam, de melyiket? Nem áll el a fenékmosó! Emese –mert így hívják a barátnőmet-nem foglalkozott ezzel a kis aprósággal, ő szorgalmasan bontogatta az összecsukható ollójával az én selyemhernyóvá bebábozódott csomagomat, hogy ezek után rendeltetésszerűen tudjam a hátamon vinni. A víz meg csak jött, lágyan simogatva az alfelemet. Kezdtem magam kínosan érezni, én itt csak üldögélek, Ő meg bontogatja nagy szorgalommal a csomagomat. Megint segélyt kérően kikiáltottam: De mit csináljak? Még most sem áll el! Válasz: Állj fel és kész! Na ez az a mondat, ami semmit nem segített szorult helyzetemen. A víz már ott is folydogált rajtam ahol igazán nem akartam, mivel ide-oda fészkelődtem. Még egy utolsót…Na még egyszer megpróbálom…-Mit csináljak?- hangzott kétségbeesett és az abszurd helyzetre vonatkozó , nevetésbe fulladt kérdésem….-Nyomd meg az összeset. Jött a felmentő válasz..
Nem tétlenkedtem tehát, igyekeztem feltérképezni a lehetséges gombokat, majd gyors helyzetfelmérés alapján sorba nyomogattam a mindegyiket. És láss csodát, a meleg vízsugár pár másodperc után alább hagyott. Összenyaláboltam utolsó megmaradt erőmet és rendbe téve magamat kiestem a fülke ajtaján. Minden feszültség és félelem, ami az út során felgyülemlett, most nevetésbe teljesedett ki. Miután magamra húztam a csomagot és az út porát is lemostam kezemről, arcomról, ismét hadrende álltunk és megkezdtük a lányomra várakozás második, idegtépő várakozást. WIFI és mindenféle kommunikációs eszköz hiányában álltunk a hatalmas épület jól látható részén és cikázó gondolataink társaságában próbáltunk higgadtan mérlegelni , szerény lehetőségeink között. Végső elkeseredésemben vásároltam egy SIM kártyát, amivel sikerült kapcsolatba kerülni elveszett Lányommal. Első óránk jellemezte egész Japán utunkat, szép és élménydús, örökre emlékezetes marad.
Az utazás többi része már zökkenőmentesen zajlott. Elindultunk visszafele Chitoékhoz. Útközben megálltunk az Ueno Parknál, hogy megmutassam nekik a cseresznyevirágokat. Chitoék nagyon kedvesen fogadtak minket ismét. Egy kis pihenő után este kinéztünk a közelben lévő folyóhoz.
Másnap ellátogattunk Shibuyába Hachiko kutyushoz és a legforgalmasabb kereszteződéshez. Az embermennyiség amit a képen és videón látni, kevésnek számít Chitoék szerint. o.o Akkor milyen lehet ha sok van? Délután pedig turizni mentünk Shimokitazawába, ami arról híres, hogy egymás hegyén hátán vannak ott a turkálók. Turkáltunk nekem egy kimonot 2000 yenért. Alaphangon 10000 yennél kezdődne egy, szóval nem is rossz fogás. Övet nem vettünk hozzá, mert többe került, mint maga a kimono :D Azt majd anyáék csinálnak nekem hozzá. Megkóstolták a sushit és a zöld teát. A sushi még csakcsak, a zöld tea kevésbé ízlett nekik :D
Következő nap ellátogattunk a császár palotájának kertjébe. A rossz idő ellenére nagyon szép volt. Mikor már kellőképpen átfagytunk, elindultunk hazafele, mert a második programhoz nem volt kedvünk átázott cipőkkel. Viszont eszembejutott, hogy pont útba esik hazafele Asakusa, ami nagyon szép környék. Ezért leszálltunk mégegyszer megfagyni :D De megérte, mert nagyon tetszett anyáéknak. Terveztünk visszamenni jobb időben is.
Másnap jött a várva várt találkozás a Fujival. Anya barátnőjének ez volt minden álma. Délelőtt kirándultunk a Fuji tava körül, de sajnos nem sikerült megpillantani, mert szégyenlős volt és felhőfátyolba takarózott. Délután elfoglaltuk a szállást. Estefele szerencsére elmúlt a felhős idő és a Fuji megmutatta magát. Nagyon örültünk neki. Találkoztunk egy kedves öreg bácsival aki lefotózott minket. Ő is épp a Fuji fotózta. Megtudtuk tőle, hogy reggel érdemes felkelni, hogy lássuk a felkelő nap hatását a Fujin. Ezért reggel nagyon korán keltünk. De megérte mert nagyon szép látvány terült a szemünk elé. Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamentünk még pihenni kicsit. A következő program pedig az volt, hogy áztattuk magunkat a medencében amiből a Fujira volt kilátás. Ekkora már megint elbújt, de már nem bántuk.Még a hó is esett kis ideig. Amikor már kiázott mindenünk hazafele vettük az irányt. Chitoékhoz érve vettük észre, hogy Emese a vonaton hagyta a telefonját. Chitoék segítettek felhívni a vasútállomást. Másnap odavezetett első utunk, ugyanis még este eldöntöték anyáék, hogy inkábbb hamarabb hazautaznak, mert ki tudja hazafognak e jutni később. Miután sikeresen felvettük a telefont a megőrzőhelyről, a reptérre siettünk. Sikerült anyáéknak az aznap járatra jegyet venniük, így elváltak útjaink. Sajnos hamar véget ért, de jól éreztük magunkat, sokat nevettünk.
Fuji simi
A fürdő bejárata
Ugyan nem saját kép, mert benn nem lehet fotózni, de valami hasonlót kell elképzelni. Nekünk nem volt ilyen tiszta az ég. Ez amúgy a fürdő honlapjáról származó kép.
Saját kimonoban és Chito hakamájában
Majd jelentkezem ismét, ha történik valami érdekes.
